1,
Decembervégi este
Együtt az egész család egy csendes téli estén,
Kint vacognak a fák, fent csodafény a csillagok testén.
Különösen erős, vibráló érzés lengi be a házat,
Ma nincs egyéb a szívünkben, csak alázat.
Megszólal az annyira várt csengő égi hangon,
Fenyőt lopott be egy angyal az ablakon.
Körbeálljuk a szép, díszes fenyőfát,
Meggyújtunk rajta pár gyertyát,
Közösen és igen, együtt énekelünk,
Közben könnybe lábad szemünk.
Nem a fájdalom, kín mi könnyet kihozta,
Hanem az előtörő, hatalmas szeretet maga.
Meggyújtok egy hosszú csillagszórót,
Míg el nem fogy, szólok pár jó szót.
Majd külön, még egy gyertyát lángra lobbantok,
S akik már nem lehetnek velem, azokra gondolok.
Majd gondolok szeretteimre, barátaimra, rokonainkra,
Hozzon az Isten áldást, békét mindannyiunkra.
Mikor a láz kicsit alábbhagyott, pakolok,
Kint ordító hideg, de útnak indulok.
Mi aznapra készült minden finomságból viszek,
Fel messze, egy magányos házhoz, a hegyre sietek.
Az időviselt házikó ablakában egy szál gyertya pislákol,
Ám mégis hatalmasabb e fény, mit láttam bárhol.
Csomagom az ajtó elé leteszem, bekopogok,
S hogy meg ne lásson, sietve elbújok.
Nyílik az ajtó, az ajtóban, hajlott hátú öreg nénike,
Nincs már rég neki az égvilágon senkije.
Csomagért lehajolt, s felnézett az égre hálás pillantást vetve,
Majd becsukta a nyikorgó ajtót szemét törölgetve.
Elindulok haza egy újabb jóérzéssel a szívemben,
Már nem érdekel a hideg, sétálva megyek a karcoló szélben.
Otthoniak már vártak, s kérik meséljek,
Látom, könnybe lábadtak a szemek
Lehetne karácsony minden nap, egész évben,
Akkor talán mindig szeretet lakna a szívekben.
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
2,
Szerelem?
Kiszáradnak az eleddig bőséges könnyek,
Kihunynak a színpompás csillogó fények.
A szerelem nem lenne más, mint egy eldalolt bús ének?
A szerelem egy csoda! Csodaszép, s roppant egyszerű,
Még akkor is, ha néha fájdalmas bántása, ha keserű.
A szerelem test, s lélek egybeforrása. Hát nem gyönyörű?
Jön, oly nesztelen, puhán, hogy szinte csönd a lépte,
Mintha örökké tartó táncra, lázas ölelkezésre kérne,
Láz lassan kivirágzik, mintha soha véget nem érne.
A szerelem egy kisvirág, hóvirág, fagyos telet követve,
Előbújik, kidugja szűzies fehér fejét a Napot keresve,
Kivirágzik, szélesre tárja szirmait a Napra nevetve.
A szerelem nem lenne más, mint egy elfeledett szív éneke?
Minden szerelmes pillanatnak ára van, fizetned kell érte,
De azt bizony tudnod, érezned kell, hogy megérte.
,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,,
3,
Az idő
Alattomos, hazug, folyton pergő,
Minden életbe beleszóló beleső.
Unott magányomban féllábú vánszorgó,
Ráérősen tapogató, fájdalmasan támolygó.
Ám sebes szárnyakon repül,
Mikor szívemre drága lényed ül.
Mikor együtt vagyunk, szélsebesen rohan,
Észrevétlen tüstént tovaillan.
Nagyokat szökken, mint üldözött szarvas,
Hirtelen lett roppant szorgalmas.
Egyedüllétben percei óráknak tűnnek,
Kettesben órái percekre szűkülnek.
Nem tudom sehogy az időt megülni,
Olyan, mint betöretlen csikóra nyerget tenni.
De szeretném olykor visszafogni,
Máskor, előre, csak előre hajtani!
4,
Csak emberi ember légy
A könyörületet kínok fakasztják,
A megbocsátást nemes lelkek osztják.
Érzők, értők, megbocsátók, szeretők,
Nem tétovázók, s nem merengők.
Azért vannak könnyes szemű emberek,
Segítségért kiáltó, gyötört lelkek,
Hogy emberi mivoltod nemes lelkével segíts,
Akár önmagaddal példálózva is, de taníts!
Tanítsd, hogy mélységek felett van csak magasság,
Azt, hogy mindig, mindenhol van igazság!
Azért van a kínzó lelki seb, vak s elhagyott,
Szeretetre éhező, szerető érzés mely megkopott,
Hogy megmutasd, sebekre a gyógyírt,
Hogy sivár életükbe vigyél jó hírt.
Ha más emésztődve haldoklik, elvérezve szenved,
Mutasd meg neki, mennyi szeretet lakozik benned!
.................................................................................
5,
Sose búcsúzz el
Hiába tért a Nap nyugovóra, s nevet rád a rücskös képű Hold,
Sötétségbe bújva, palástját magadra terítve semmit meg nem old.
Az emlék, akár vadul szétszaggat, vagy lágyan simogat, megmarad.
Nem bújhatsz el egy percre sem a sötétségbe, ne emészd fel önmagad!
Egy szó, egy tett, mi szíveden fájdalmas sebet ejthetett,
Elég ahhoz, hogy összetörten félreállj, s maradj rejtett.
Úgy érezheted, összetört életedben nincs semmi remény,
A sok gond között, nem vár már semmi jó élmény,
Hogy falevél sorsod, a szélhátán tehetetlenül vergődő,
Vagy árral szembeúszni akaró, fáradtan küszködő.
Sose búcsúzz el, mert az éj egyszer véget ér, eltűnik a Hold az égről,
Nem lesz örökké sötét palást, madár dalol majd a fák rügyéről.
Van, hogy elveszítesz mindent mi fontos volt, miben hiszel,
De gondolatod az erő, ahová csak akarod, oda visz el.
Sose búcsúz el, mert egyszer eljön majd a pirkadat,
Mikor szemedbe mélyen belenézel, az lesz a virradat.
S mert eljön egyszer úgyis a tavasz, hát sose búcsúzz el!
Hóvirág, fagyos télutón, kidugva fejét, napot követel.
S mivel mindenegyes új nap, egy új reményt hozhat,
Ahogy a hóvirág, úgy lelked is szabadon nagyot sóhajthat.
S mert álmaidhoz, önmagadhoz hű maradtál, egy új, szebb élet vár.
Sose búcsúzz el, hisz ne feledd, mindig van, ki nagyon visszavár!
.....................................................................................................
6,
Angyal vagy, babaarcú…
Szerelem aranyláncán függő gyémántos hintába ülnék,
Egésznap, csak ott, rajta lennék,
Egyfolytában benne hintáznék,
S közben szépeket mesélnék.
Ciprusillatú, virágszirom simogatású szellő érné rózsaszín világom,
Melynek arcom odatartom,
Hogy csókolja ábrázatom,
Majd csókom puhán viszonzom.
Jöjj! Ide mellém! Itt a helyed! Angyal vagy, babaarcú, fehérszárnyakon suhanó,
Magányt kisöprő, soha el nem illanó,
Szíveddel vagy nagy varázsló,
Ki nem hunyó, örök parázsló.
Fogd forró öledre örökre, gyengéd, bársonybőrű kezeddel szívem,
Ringasd bő szerelemben lelkem,
Hogy heveny lázban égjen testem.
Kösd szorosan magadhoz életem!
..............................................................
7,
Egy elkeseredett nap után
Beesteledett egy hosszú nap, keserves sóhajomra,
Bágyadtan, fáradtan, kétségbeesve rogytam ágyamra.
Foltos, borongós ködruhába leszállt csendesen az este,
Érzem, hogy nyom, összenyom, milyen nehéz a teste.
S lám, az égbolt, csillagkönnyekkel feltelítődött,
Sír a lelkem szárazon, sérült, valahol megütődött.
Félájultan bolyong gondolatom homályos e világban,
S közben tűnődöm,- ezen élet van, s a túlvilágban?
Lüktetésszerűen gyötri, kínozza, fájdalmas csendet egy fuldokló ütem,
Az óra tiktakol, cipeli magát, vagy tán hangoskodni próbál a szívem.
Sötét égfellegekből jött, vén, rongyos csavargó, eltévedt éjfélóra,
Ugyan hová sietnél? Maradj, ülj le itt nálam még pár szóra.
Az álom? Az álmok, csak lengő, testetlen sötétarcú árnyak,
Nehéz, lassú s halálos, álmatlan álmok, mint akasztófa állnak.
Most már elég! Eredj, siess innen te kósza, kopott éjféli óra!
Még azt hinnék, loptalak, s e végett küldenének bitóra.
Míg nálam itt ücsörögve elidőzöl, s hallgatsz hunyt reményeket,
Másutt másnál, mulasztasz édes álmokat, gyöngy álom beszédeket.
Sápadt, lombtalan fának, mindig halovány az árnyéka,
De majd ha kisüt a nap, lombot növesztő lesz szándéka.
..........................................................................................
8,
Nem kell már más karja…
Búsul fejem, orrom lógatom.
Ami volt, azt siratom.
Megvolt, s elengedtem.
Nagyon szerettem.
Ha szerettem,
El miért engedtem….
Mert szerettem, s szeretem,
Mert mást, nem tehettem.
De nem kell már más karja,
Hogy vinne el az ördög öreganyja!
Úgy, harsogva kiáltanék, gyere vissza hozzám!
Nem jön, sem Ő, sem szó, néma a szám.
Csípje meg a károgó kánya,
Üres marad már a tanya!
Ha üres ez a nagy porta,
Szívnek sincs sok dolga.
Ha visszajönne, jobb volna,
Szavam kedvesen, szépen szólna,
Naphosszat becézném, ölelném,
Óhaját lesném, rigolyáit elviselném.
..........................................................
9,
Hit
Egyes emberek, titeket gyűlölhetnélek,
De csak mélységes szánalmat érzek.
Minden vasárnap templomba jártok,
Gyóntok, áhítattal imádkoztok,
Szentek szobrának lábáról lecsókoljátok a festéket,
Azt kijöttök és élitek tovább bűnös életeteket.
Mert hiszitek, hiába az ezernyi vétek,
Úgyis feloldozást, megbocsátást nyertek.
Nem! Csak akkor, ha gyóntok, s azt szívből tettétek!
Ne higgyétek, hogy az egy igaz előtt, fennmarad minden érdek,
Egy sem, csak a csupasz, mezítelen létetek,
S a tett, vagy meg nem tett cselekedetek.
Elmondhattok ezer, meg ezer miatyánkot,
Semmit sem ér, hiába mormoltok sok imádságot,
Ha szívetekbe nem jut el a jóság, megbánás,
Nem gyúl bennetek megvilágosulás.
Hinni kell, mert hit nélkül élni nem lehet,
Mindegy fekete vagy fehér, én megfogom kezedet!
Elfogadlak, vele elfogadom hitedet,
Élj békében, s fogadd el az én hitemet.
..............................................................
10,
Veled vagyok egész…
Más lett veled az élet, más a Világ,
Másként nyílik, s illatozik a virág,
Szivárvány színe lett világomnak,
Nincsenek gondredői homlokomnak.
Már az esőt is szeretem, zuhogót, s permetezőt,
Behentereghetem szíved tisztásán a nagy mezőt.
Szeretem mikor gyengekarod szorosan ölel,
S azt, mikor szívem dobban, szíved arra felel.
Vágyom simogatásod lobogó vérrel!
Égetően bizsergető pillantása van szép szemednek!
Jó íze van számban szépséges nevednek,
Minden betűje simogatás, oly’ selymesek.
Gyönyör illatos virága, s a csillagom vagy nékem,
Mely mindnél fényesebben ragyog fenn az égen.
Másként látok, hallok, újra én vagyok!
Már kimondhatom, szerelmes vagyok!
Fénylő, meggypiros ajkadon bujkáló Napot,
Ajkamra ajkaddal átadod, ez csók, s nem lopott.
Szakadozik, roncsolódik ajkunk között a forgolódó szó,
Tördelt szavak helyett csókot, ez rá a pecsét, s így a jó.
Aggodalmaskodó kék szemed szemembe mélyeszted,
Bőbeszédű magányomnak otthont adott szerető szíved.
Napsugarak szikrázó zúgása mit veled hallok,
Veled vagyok egész, nélküled csak por vagyok.
Hiányzol, kereslek, kívánlak, hozzád bújok,
Csókodat kérem, hisz csókot sosem lopok.
Adtál, adtál már mosolyt is édeset, s még kapok,
Örülök hogy vagy nekem, neked meg én vagyok.
Adjunk egymásnak érzéki mámort, hatalmas, el-elpuffanó szerelmeket,
Virágos réteket, színes tereket, kéz a kézben hosszú, boldog éveket!
...............................................................................................................
11,
Csobogó forrásként jöttél életembe
Bővizű, friss, csobogó forrás, csendes csermelybe folyik,
Onnantól patakká duzzadva, két víz összeölelkezve örvendezik,
Sebes, játékos folyama, olykor vad irama megállíthatatlannak tűnik.
Hiába a mélységes mély szakadék, a hód által épített gát,
Pajkosan fodrozódva, köveket simára sikálva együtt lépik át.
S ahogy találkozásuktól minél messzebbre nyúlnak,
Partjain mindenkinek frissességet, gyönyörsimogatást, új reményt adnak,
Teljesen homogén lesz vizük, szerelmes táncukba együvé forrnak.
Életük révbe érve, életet, friss vizet adnak egy hatalmas tónak,
Melyen félelem nélkül lágyan ringatózhat megannyi csónak.
Életem nélküled, egyre fogyó, kiszáradni készülő, csermelyként próbált szaladni,
Csobogó forrásként jöttél életembe, híztam, sebes patakként már bírtam rohanni,
Egymásra találva, összeölelkezve, az akadályokat már könnyedén tudtuk venni.
Példamutató őszinte szerelmünkkel, megannyi szívbe fényes reményt csempészve,
Elértük célunk, s azóta, a szerelem tavában élünk egyetértésben, teljesen összeérve.
Becsüllek, s becsülsz. Szeretlek, szűnni nem akarón, s ölellek véget nem érve.
..................................................................................................................
12,
Elmondhatatlan
Nem, nem lehet ezt az érzést szóval kimondani,
Inkább azt, hogy őrült vagyok, tán ezt kell mondani.
Ha szerelmes vagyok, nem alszom, nem eszem,
Egy más, elvarázsolt, rózsaszín csodavilágban létezem.
Megakarok halni, majd könnyűléptű széllel észrevétlen szárnyalok,
Olyan vagyok, mint egy őrült! Megszépülök, lefogyok.
Minden óhaját ugrásra készen lesem kedvesemnek,
Keményen ellentmondok minden észérvnek.
S közben azt suttogom aprócska fülébe, hogy szeretlek.
De ó jaj! Mi ez? Mi az a szó, hogy szeretlek?
Mi ez a szó ahhoz képest, amit élek?
Mi ez a szó ahhoz képest, amit sugároz a lélek?
Semmi! Nem kevés, de nagy nulla, egy nagy semmi!
Kár volt, sajnálom, nem kellett volna kimondani.
Már tudom, azt kellett volna mondanom,
Nincs sehol sem rajtad kívül világom.
Hogy őrült vagyok, de benned akarok élni,
S veled akarok sírni, nevetni, lélegezni! Csak veled, benned lenni.
Hogy fáj, ha nem látlak, félek Tőled, hiányzol, ha itt is vagy,
Sírok, nevetek, hevülök, az érzés lelkemre fagy.
Egy lélegzetre vagyok rezignált, behódoló, apró és hatalmas,
Rémült, boldog, kesergős, vicces és persze szánalmas.
Egyszeriben, rögvest meg akarok halni,
Ám veled, veled örökké akarok élni!
Rád vágyik minden élő, s félholt sejtem,
Téged kíván minden aprócska percem.
Hogy érted remeg minden esetlen szavam,
Ha kéred, ha nem, érted áldozom magam.
De hol jön ehhez a szó, hogy szeretlek?
Nem! Nem-nem, ettől én jobban tisztellek!
Ami lélekben az egész, hatalmas világ, a nagy minden,
Az kimondva, egy rongyosra használt szó, semmiből a semmiben.
....................................................................................
13,
Fordulat
Nem tudok mindent, s amit tudok azt sem értem,
Hogy nevetni vagy sírni tudjak, soha nem kértem.
Gyönyörűséges az élet, bár nem igazán értem néha,
Soha nem voltam zsivány, rabló, cselszövő se léha,
Mégis van nap, óra, perc, mit nem kéne megélnem,
De csak kell keservből, kínból gyúrt kalácsot ennem.
Nem panaszkodom, mert kaptam vágyat, szeretetet, szerelmet gyönyörűséges szép álmot.
Néha ölelném a létet, feledném a képet, összetörném darabokra az egész világot!
Sokszor volt romos templom szívem, odvas fa a lelkem,
Csúful jártam, aláztak, becsaptak, kinevettek, fájt ez nekem.
De itt vagyok, felemelem fejem, miként lankadó virág, ha éltető friss vizet kap,
Most talán jó lesz minden pillanat és nem árthat a perzselő Nap!
Most talán valóra válhat a sok közül akár egy meseszép gondolat,
Mert az élet csodaszép, még ha néha nem is értem és nem csak be hódolat.
Mivé lettem, s ami most vagyok, azt el nem dobnám, ami vagyok azt mindenkor vállalom,
Igaz, beszélni nehéz, ezért írok, s soraim szívből írom, ha nem is ér semmit csak lom.
Talán most végre, a sok rossz mi velem megesett, a múlt ködébe vész,
Hisz mit ér az ódon vár s legendája, ha senki nem ápolja, semmit ér az egész.
Elég volt már a tengernyi könnyből, a számlálhatatlan rosszból, a kínsikolyokból,
A nyűgös, forgolódó, álmatlan éjszakákból, a félelmektől izzadós pokoli napokból!
Hát kiállok és itt vagyok, nem félek! Az arcom a szélnek fordítom bátran, had karcoljon,
Vagy könnyem fújja el jó messzire, s lágyan simogasson, hozzám szelídszavakkal szóljon.
Még nem vagyok öreg! Igaz, nem tudhatom mi is fog eztán jönni, de szeretnék még élni,
Hisz minden bizonnyal vannak még rám váró csodák, mit szeretnék boldogságban megérni.
.......................................................................................................................
Szívem az édenből, végképp kiűzetett
Szívem vérzik, karcol a szó, karcol a gondolat.
Hová lettél ábrándok boldog, édes világa?
Nem maradt belőled, csak lelkemen egy lenyomat,
Fénylőn csillogó reménysugár letört, sápadt ága.
Mi végre a lét, ha a kincs ragyogása már nincs!
Meghalni vágyom, de még kell egy igaz ölelés.
Még ordítana a szív, keres, kutat! Vissza szó már nincs.
Most hallgat, néma lett, rajta egy gigászi repedés.
Keserű könnyem patakján lelkem csordogál lefelé, fuldoklik,
Kapaszkodna faágba, fűszálba, ám el, a sötét mélybe merül.
Szívem foltos, rongyos, gombnélküli kabátban tűnődik,
Minek a kabát, ha már gombja sincs, új nem kell és nem is kerül.
Ám őrzöm a csodás három évet Te szép testű drága lélek,
Ím, köszönöm, hogy háromévnyi életednek árnyul elfogadtál,
S hogy felhőtlen szerelemben élhettem, s azt is, hogy még létezek.
Minden érzés mámorító, csodásan jó volt, amit nekem adtál!
Most elköszönök, örökre búcsúzom tőletek szép érzések,
Hisz meggyötört szívem az édenből végképp kiűzetett,
Kétségbeesett jajszava még hallik! Nem állnak el a vérzések.
Elárvult. Kátrányos oszlopra, rozsdás szeggel kitűzetett.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
