• 1,
• Sátrát komótosan bontja a nyár,
• Simogat lágyan az őszi napsugár.
• Véget ért egy édes álomnak tűnő szakasz,
• Kép, s emlék, mi maradt, a rózsa lám, csupasz.
• Az éjszakák már hűvösek, s olyan ijesztőek,
• Hiányoznak az édes szavak, a drága kezek.
• Visszavágyom ama kedves nyárba,
• A lágyan ölelő, szerető karodba!
• Elsodort, elragadott tőlem az ősz, több időt nem ad,
• Fagyos hangulat, magányos séta az mi marad.
• Behúzódva, szoba sarkában lekuporodva,
• Könnycseppet csillant meg az éj holdja,
• Szívem levegőért kapkod, hiányod nyomja,
• Hogy mennyire szeretlek, azt könnyem elárulja.
• Jut egy hétvége, pár órácska, mely sebesen rohanó,
• Szűkös az idő, holott, ezernyi a mondandó.
• Nyomorúságos minden perc, míg láthatásod várom,
• Koldus minden óra, melyben hangod nem hallom,
• Gyötrelmes mindegyik éjszakám, ha nélküled álmodom,
• Mostoha megannyi ébredésem ha kedves alakod nem láthatom.
• Visszavágyom ama drága, tündökletes nyárba,
• A lágy, mennyei öledbe, gyengéden ölelő karodba!
• .........................
• 2,
• Sárból gyúrt álom
•  
• Ébren vagyok vagy álmodom…
• Magam az égre gondolom.
• Elszakadtam a földtől képzelt szárnyon,
• Megkínzott lelkem engedtem szabadon.
• Most vagyok fent, égi magason,
• Ülök lehunyt szemekkel némán az álmodon.
• Magasan a fehér, pufókfelhők felett úgy érzem,
• Tulajdon magát, az eget is megérinthetem.
• Tévedek, mert érzek mikor gondolkoznom kell,
• Tévedek, mert gondolkozom mikor érezni kell.
• Menny, bizonyára a földi szívben is található,
• Csak nincs arra rátermett halandó szó.
• Az álmod bársonyába burkolózom,
• Belőle létezem, étkezem, s iszom.
• Álmodom, hogy rám találtál, s rád találtam,
• Hogy nem álmom, s nem csak kitaláltam.
• De jön az ébredés hidegzuhany esővel,
• S e gyönyört könnyedén mossa el.
• Csupáncsak sárból gyúrt álom,
• Ez lenne az én valóvilágom?

• ...................

• 3,
• Ragyogó szerelmek égi folyamán,
• Apró izzó fénye, nyomott éjnek évadján,
• Szikrát csillant homályos, rideg éjszakán.
• S e szikra ledönt minden eddigi észérvet,
• Akaratunk ellenére, az orrunknál fogva vezet,
• Megzavarodik minden korábbi képzelet.
• De az öreg hold néma, bár csillog talárja,
• Tündöklése, s sóhaja sem a sajátja,
• Csak más égitest dicsfényét sugározhatja.
• Síró ég könnyei a hullócsillagok,
• Nyárvégi titkos, szerelmes kívánságok,
• Mondja- a szerelemért vagyok, érte hullok.
• Az ég sír velünk, siratja szerelmünk,
• Üszkösödő seb fájdalma bennünk,
• S miért? Mert emberfelettin szeretünk!

.................

• 4,
• Összeomlott lelkem pár sorát adnám ha kéritek.
• Meghaltam belül, gyász ismét- értitek?
• Kortyolom a valóságot, keserűn, mindig feketén,
• Nyomom sem marad, elvész a föld mélyén.
• Gyengülő ujjaim közt tollam a remegő,
• Vele bánat írja halálos tusáját, nagy erő.
• Némán álmodom, nyirkos föld ami majd eltakar,
• Az élet mi fájdalmam írta meg, már semmit nem akar.
• Néma visszhang zörömböl szürke állományomban!
• Bűnös lennék? S bűnöm kimondhatatlan?
• Álmatlan éjszakák, szétcsúszott nappalok,
• Elég! Észérvek egyre csak vádoltok.
• Máshol szeretnék lenni, ott ahol nincsenek harcok,
• Ahonnan nem menekülnek sírva az angyalok!
• Szerettem önfeledten,- ez lenne a bűnöm?
• Akkor bűnös vagyok, bűnös, ki a csillagot is lehozta volna az égről,
• Ki nem félt érezni és kimondani, ki nem félt a messzeségtől.
• Nem, nem maradhatok így rothadón a fájdalomtól,
• Új helyet követelek magamnak csak magamtól!
• Lehet, a cipőmön nem csupáncsak új por lesz,
• Hanem igazából van helyem, új kor lesz!
• Legyen új, legyen az enyém, legyen harmat friss,
• Nem szúrhat akkor már a rózsatövis.
• Ám új szív kellene, hát adjatok másik szívet,
• Ami szabad, nyugodt, boldog és úgy szeret!
• ...............................
•  5,
• A neve még mindig tiltott imádság.
  Hiába feszített hegynyi szenvedély?
  Álmatlan éjszakáidon mondd, miért,
  Miért esett papíron teherbe a vágy?
  Hányszor figyelted titokban az arcát?
  Hányszor vágytad hallani az édes gerlehangját?
  S lám, elfordultál, ha ő pillantott feléd.
  A szemébe néztél, ha hozzád beszélt?
  Kérdezett, hallottad és mégsem szóltál.
  Gyáva vagy, kétszínű, hazug szerelmes!
  Nyeld - hisz érdemes- gyötrött magányodat!
  Cipeld csak titkod, mint mosatlan szennyest,
  Mint halálán lévő tüdőbeteg a kórságot!
  Átok rád! Ha majd vágyad újra támad ,
  Keress, de ne láss, nyíljon bár föl szemed;
  Hályog legyen rajt minden arcvonása!
  Vagy légy vak koldus ki épp vízért sietne a kúthoz,
  De minduntalan elesik, hol falnak ütközik,
  Kit segíteni, megfogni nem mernek,
  Mert a kosz s a bűz eszi mindenét.
  Nem érdemled! Nem vagy méltó, hogy felemeld fejed!
  Csak ízlelgesd még keserű, áspis magányod,
  Sírj annyit, hogy a könnyedből kicsapódó só heggyé legyen.
  Akkor, akkor talán rájössz, s megérted,
  Mit engedhet az Isten, s mit magának az ember.
• ................................
• .
• 6,
• Nem tudom hogy, s miért, de nekem Ő a legszebb,
  Nemcsak szemnek vonzó, szívemnek is kedvesebb.
  Evidens is volt, az aprócska odavetett meleg pillantás,
  S tudtam belőle mindent, bár kimutatnia nem volt szokás.
  Láttam nap-nap után, egyikkel, hol másikkal szépen sorban,
  Eltöltött perceket, órákat, az édes boldogság mámorban.
  Megjárta bíz a csúcsokat, gödröket, buktatókkal egybe,
  Kezdetektől hányatott sorsának, ez volt talán a terve.
  Járta, illatos rózsákkal, boldogsággal övezett, hol kénköves, égetőszenvedés útját töretlen,
  Csengőhangon nevetett, máskor gyöngyként gördült könnye lefelé görbülő szájszélen.
  A kívántat olykor megkapta, máskor a vágy, a semmibe veszett el,
  Ám, az élet édeskeserű ízét, tűrőn, együttesen fogadta el.
  Tarka, gyöngyálmaiból,a szeretet aranyfonalából, ékes, színes keszkenőket készített,
  S azt, odadobta hiszékeny, bársonylelke könnyen, ki hozzá kedves szót vetett.
  De az időnek szekere, nála is csak elhaladt, felnőtté lett szép halkan,
  Keresgélt, kutatott, nem lelte helyét, a romlott, hazug felnőttvilágban.
  Ádáz harcot vívott, korlátokat, gátakat látott s a magasan ülő elérhetetlent,
  Minden szépet s jót akart, ám amit kapott, az másnak véget jelent.
  Mégis, ahogy fátyolos szememmel nézem, szépnek és fehérnek látom!
  Szelíd, bájos arcod, ahogy fordítod a hűvös, gyenge szélnek,
  Értéked fénye megcsillan, mint ragyogó csillaga a sűrű éjnek.
  Szelíd, simogató mosolyod beragyogja a távoli messzeséget,
  Gyengéd pillantásod, tétovának ad bíztatást, melegséget.
  Épp csak TE magad vagy ki mutatós lábaidon állsz bizonytalan,
  Ám dönteni fogsz újra és újra, csak jóravaló lelked nyugtalan.
  Hidd, megkapod az álmot, a reméltet, akkor, mikor nem is várnád,
  Kincsek, tiszta lélek, zavaros világban egy zöld sziget lepkékkel vár rád.
  Kezdetektől,boldogság, megértés, szeretet kötésével készül már, félretéve csak neked,
  Nagyon keresned sem kell, itt van, nyisd ki a szemed, ez a tiéd, elég mindössze ha elveszed.
  Keresztüllépve a sűrű, zavaros, s kegyetlen múlton, ajándékot kapsz immár,
  Megérdemled, mint aszály után a föld az esőt, csak hogy boldog légy, viszonzásul ez jár!
• ...............................
• 7,
• Lelkem TE balga, röppennél fel, fel a magasba,
• Oda, hol a nyurga sziklaszirt az eget karcolja.
• Azon, mint fáradt vándor az útszéli kőre, leülhetnél,
• Szemed tágra nyitva, onnan körös körbenézhetnél.
• Tudom, a messze végtelent, felhő, s köd takarja,
• Mintha bujkáló télnek lebbenne szürkés palástja.
• Testem a földön, keserű magányomban idelent,
• Míg magam, messze tőlem, az egekben odafent.
• Elveszett álmok, valahol, a fellegek közt úsznak,
• Felhőkkel borított csendes éjen, álmaim zokognak,
• Lágy esőként áztatják szépreményű voltát múltamnak.
• Fényes csillag, mi egykoron gyúlt, eltűnt, távol már,
• Kinyújtom hívogató karom, de elérhetetlen messze jár.
• ............................
• 8,

• Hangja, forrás csobogása ahogy felbuzog üdén, ám csendesen,

  Lágyan, hűsével oson, csordul le a tisztára mosott köveken.
  Szeme szikrázó drága ék, elolvaszt, felragyog, felcsillan,

  Mint magas fák közt az égen, nappali csillagok, megvillan.

  Hangja, lángnyelvek tánca, ropogva fellobban, s elcsitul,

  Tűzies színek forgataga kapkod, kultúráltan, majd vadul.

  Mosolya, könnyed, tavaszi táncos álom, körüljár, körülölel,

  Mint erdő a lepkékkel telt tisztást, érezni, itt van egész közel.

  Hangja, lágyan hajlik, mint ahogy a szél bókoltatja a fákat, hajlik s megdől.
  Még nem tudni miért, de újból, s újra látni, hallani akarom tiszta szívemből!
• ........................
• 9,
• Egy megsárgult papírlapot időnként előveszek,
• Búcsúüzenet áll a rongyosra olvasott lapon,
• - ne keress, ne hívj, most elfutok, elmegyek,
•   messze az elérhetetlenségbe, hol virág nő a falakon,
•   nem kell hamis felnőttként élni, lehetek őszinte gyerek,
•   hol belátni minden szívbe s függönyös ablakon. -
• Szép volt, ahogy a hosszú haja lebbent a gyenge szélben,
• Ahogy rám nézett, szeretettől csillogó, égő szemével.
• Szép volt a nevetése, hófehér fogai csillantak a napsütésben,
• Jó volt ahogy ölelt és súgta – soha nem engedlek el. –
• Még mosolyogva súgta, - szeretlek, mint még soha senkit. –
• Mondta ezerszámra, - nem szeret engem ez a város,
•  ridegek, hidegek a falak, érzéketlenek az emberek, nem boldogít,
•  ez a magány városa, nem társ, nem édes páros,
•  ha mélységes mélyre jutsz, itt senki nem segít,
•  meneküljünk, szökjünk innen egy éjen, mi mámoros. –
• Majd szorosan átölelt, szorított gyenge karjaival.
• Már értem, vigaszt keresve bújt szorosan hozzám,
• Mintegy kifejezve gondolatát, s nem szavaival,
• Depressziós mozdulat, - vigyázz rám – mintha kérte volna.
• Ám én, nem éreztem, nem vettem észre, semmit nem értettem belőle.
• Most már értem, most, hogy már nincs, bárcsak szava még hozzám szólna!
• Ó milyen hideg tud lenni egy nagyváros, az ember kihűl tőle!
• Szaladtam, kerestem, kutattam éjjel s nappal,
•  - szeretlek örökkön örökké és mindörökre –
• Nem tudok megbirkózni e gyöngy  szavakkal!
• Mily üres tud lenni a város, s tán örökre!
• Kicsi lány, nem figyeltem rád eléggé, fájdalom hasít belém
• Nem, ó nem értettem mit kiált törékeny hab lelked!
• Pedig sikított, segítségkérőn kapaszkodtál volna belém,
• Tudom,több törődéstől lecsitult volna jóságos szíved.
• Nem bírom elsírni sem, mennyire fáj ez énnekem,
• Rohantam, kerestelek, kutattalak, szívem ma is bocsánatért esd.
• Írtam neked  levelet ezerszám, de nincs hová elküldhetem.
• Gyászos,hűvös lett és üres ez a hatalmas város,
• Egy szemforgató, csalóka társtalan társ, képmutató.
• Rólad a kép bennem friss,  tiszta, nem homályos,
• Minden nap megsiratlak, nincs semmi vigasztaló.
• Csak fuss, rohanj, menekülj, hajszolj a mélységes mélybe,
• Ne keress, ne hívj, rám már ne is gondolj soha!
• Szakadék széléről, hiányoddal, taszíts, lökj le a sötétségbe,
• Tedd meg, ha van hozzá szíved, nosza rajta!
• Én már nem mozdulok, szívem még dobog, s érted él,
• Ám egy kínzó hajnalon, a hold is örökre lepihen,
• S az oly hatalmas eltűntvilág is útra kél,
• Csak találkozni veled még az életben!
• Hisz a szív, az utolsó dobbanásig remél.
• 
• .........................
• 10,
• Te lettél…
• Talán a szívem most szemtelenül merész,
  s félek, hogy minden szó, már túl kevés.
  Ma hozzád szólni vágyna ajkam,
  úgy,ahogy a világot Benned láttam.
  Lám, így lettél Te bennem üde reggeli gondolat,
  kisöpörve,elűzve minden baljós gondokat.
  Még nem ütött a harang misére,
  De szép lelked, már rálapult szívemre.
  Édes hangod nélkül így lett a drága csend,
  s karod, békeszigete, hol megpihent a rend,
  a sokat hajszolt, kergetett, megfáradt szívem,
  miről oly gyakran képzelem s hiszem, csak azért doboghat még újra, hogy végre s mindörökre megtanulja,
  Te vagy az élet illata, édes íz a számban.
  Mikor nagy melegemben hűsszellő érintésére vágytam,
  voltál Te a hűst adó harmat az én lázas testemen,
  vadrózsaillatát hordó szellő a zöld réteken.
  S így lett haragod sötétfelhő, belőle nyári zivatar,
  vágyad izzó éh, mi csupáncsak engem akar!
  Tőlem a messzeségben jártál, zsák borult szívemre,
  könny csordult az üres helyedre.
  Irdatlan hiánya féltőn simogató kezednek,
  álmatlan leplet cipeltek könnyes szememnek.
  Voltál magad, éjszakámon a fény, árnyékom, az elérhetetlen lény.
  Vigaszt, örömöt hozó mennyei tündér,
  kinek pillantása, egy élettel felér.
  S csillapító, hűvös, kristálytisztavíz rekkenő nyárnapon,
  forró csókod bőrömön, a csattanó vakon.
  Édesen fájó szabadságom és rövid, tüzes láncom,
  melegségem fázós hajnalon, s részegítően szép álmom,
  kihez érkezni, s odabújni mindig vágyom.
  Te lettél s vagy a tündérvilágom,
  az igaz, nagy szerelmem, boldogságom!

• ...............................

• 11,
• Hol volt, hol nem volt,
• Talán igaz sem volt.
•  
• Élt egy fiú a város peremén,
• S egy lány annak közepén.
• Egy szép tavaszi nap reményén,
• Találkoztak a város főterén.
•  
• A lány, zsebkendőjét elejti,
• A fiú ezt észreveszi, felveszi,
• S nagy lobbal utána viszi,
• Pirulva köszöni, s elteszi.
• A fiú, Őt sétáján elkíséri.
•  
• Az út végén, már kéz a kézben,
• Szerelem tüze lobban szemben,
• Szerelmes szív a szerelmes szívben.
• Múltak a napok, hónapok jöttek egymásra,
• A fiú mikor készült a találkára,
• Mindig bement a virágos kertbe,
• Ott, egy szálrózsát letépve,
• Indult nagy örömmel a város közepébe,
• Hisz ott lakott a szívszerelme,
• Ám Őt a lány is nagyon szerette.
•  
• A lányos szülők tiltották eme kapcsolatot,
• Mondván, a fiú szegény, maradjon csak ott!
• Egyszer egy szép napos napon,
• A fiú már egyedül ült a padon.
• Fejét búsan lógatta,
• Csak rózsáját szorongatta,
• Könnyeivel meg-meg locsolgatta.
• A lányt, nagyon siratta!
• Egy rossz gondolattal fejében,
• Nagy dobbanásokkal szívében,
• Borzalmas elhatározásra jutott,
• S azzal a padról felugrott.
• Papírra vetett még pár sort,
• S a magas hídról leugrott.
•  
• A lány egy gyűrött papírt olvas,
• A szeme könnyes, a bőre borzas,
• Homályos szemmel egyre csak olvas.
• A szeretett fiú írta, oly borzalmas.
• - nem tudok tovább élni,
• mást, nem tudok szeretni,
• próbáltalak elfeledni,
• de mással, nem tudnék már élni.
• A lány szíve összeszorult,
• Sírva az asztalára borult.
•  
• Majd másnap, egy szál rózsát vett,
• Csókolgatva, azzal a hídhoz sietett.
• Megállt közepén a hídnak,
• Szirmait tépte egyenként a virágnak.
• Minden sziromnál elhagyták ajkait szavak,
• - szeretlek, akarlak, csak magamnak
• De jaj, elfogyott a rózsa szirma,
• Nem segít itt már az ima!
• Ugrik, lebben a szélben hosszú haja.
•  
• A pár a temető két sarkában van elhantolva,
• Sírjukból kihajtott egy-egy rózsa,
• S összeértek, ölelkeztek másnapra.
• Visszavágta a lánynak apja,
• De újra és újra összefonódtak még aznapra.
•  
• Látván ezt a lányos apa,
• Nincs itt az ollónak semmi dolga!
• Azzal leborult sírva a hantra.
• Fájt a szíve, záporozott a könnye,
• - bocsáss meg- sírva kinyögte.
• A fekete ruháját, soha többé le nem vette!
•  
• Nagy, mély volt az ő gyásza s kínja dupla,
• Meghalt a szerelméért a lánya,
• S a lelkiismerete nyugodni nem hagyta.
• Minden nap kijár a temetőbe,
• Hogy a két rózsát megöntözze.
•  
• Majd egy szép napon gondolt egy nagyot,
• Nagy sietve egy papot hívott,
• S kérte, kérlelte könyörögve,
• Szentséggel a két rózsát kösse össze.
• A pap nagyot nézett, de a rózsákat megeskette!
•  
• Történt aztán egy szép napon,
• Egy öregember feküdt holtan a sírhanton.
• Kezében gyűrött papírt szorított,
• Mit egykoron a lánya olvasott.
• S lám, a két összefonódott rózsa,
• Fejét az új sír felé, alázattal hajtja.
• Mára a három sírt csak a fiú anyja látogatja
• Szeretettel gondozza, könnyeivel locsolja!
  ................................
• 12,
• Egy nyárnap csendes, forró, késődélutáni melegében,
• Üldögélek fa hűsadó árnyékában, hintaszékemben.
• Érdekesnek ígérkező könyvet olvasok nagy serényen,
•  
• Majd pihentetőn, könyvet behajtom, térdemre leeresztem,
• Kissé fáradtan, egy pillanatra lehunyom szürke szemem.
• Hirtelen összerezzenek, egy kiscica ül a térdemen.
•  
• Rám néz szép, esdő szemével kérőn, bátortalanul,
• Remegve, biztonságot keresve térdemhez lapul. 
• Megsimogatom, dorombol, ezen elmosolyodom.
•  
• A rémült cicát hirtelen az ölembe felkapom,
• Lompos kutya közeleg vad ugatással a parton!
• Jaj mit is tehetek, ezen az összes gondolatom…
•  
• Ezzel székemből hatalmas lendülettel felugrom,
• A kiscicát féltőn szorosan magamhoz szorítom,
• A kutyát könyvemmel, s hangos szóval elzavarom.
•  
• A könyv, mit olvasok, maga az élet
• A kiscica, ki a térdemre téved,
• Azonosíthatom kedves teveled.
•  
• A kutya az élet megannyi buktatója, majd megéled.
• Hogy hozzám jöttél, s doromboltál, szívem megérintetted!
• Maradj velem, segítem kanyargós, még fiatal életed!
• ..................................
• 13,
• Ne bánts soha engem,
• Én a szidást nem érdemlem.
• Ó TE semmi, fogadj örökbe,
• Engedj a semmi öledbe,
• Végleg, s mindörökre!
• Szavak helyett, a szemeid beszéltek,
• Könyörtelenül, a szívben égnek.
• Csak bánts és ne szeress, hát kergess el,
• Ha más, most mégis jobban kell!
• Majd megtudod, ki is voltam én,
• Nem csupán, egy sápadt, vékonyka legény!
• A kétség, mint sötét árnyék követ,
• Félek, ha nem vagy velem, milyen az élet.
• De TE csak ne sírj, a könny itt nem segít,
• Lelkemből a sötét erdő hiába ordít.
• Nem, nem vagy egyedül, vigasztal ami szép,
• S engem? Engem a kép, ami még ép.
• Egy fájó elmúlás felé rohanok,
• Mint űzött vad, csak szaladok.
• Elég volt! Nagyot kiálltok,
• Itt megállok, nem szaladok!
• Nekem az fáj ami van, neked az ami volt.
• De viharban és utána milyen az égbolt?
• Súgj majd jó szívem merre menjek, mit tegyek,
• Hogy hinni már nincs miért, s óvatos legyek.
• Igaz, könnyes szemmel, de felemelt fejjel,
• Nehéz lélekkel, tiport, lyukas szívvel,
• Elindulok egy új úton, keskeny úton,
• Túl sötét árkon és tüskés bokron.
• Bocsánat, mégsem kellesz TE semmi,
• Keresem, aki a lyukas szívem betudja foltozni!